"Tanuljátok meg végre, hogy nincs egyszerűen jó vagy rossz, fekete vagy fehér. Nem lehet és nem is kell elkülöníteni. A legtöbb dolog ilyen is - olyan is, szürke ha úgy tetszik."

Valahogy túl sokat hallottam és olvastam mostanában ennek a kijelentésnek számtalan változatát. Ha egy olyan ember szájából hallanám aki nem hisz semmiben, valószínűleg nem foglalkoztatna a dolog, de egyre inkább úgy látom hogy az emberek többsége kezd ezzel a nézettel egyetérteni.

És akárhányszor találkozok ezzel a kijelentéssel, mindig eszembe jut egy történet amit egy mélyen vallásos idős ember mesélt nekem. Valahogy így mesélte el a történetét:

Némrégiben nyilt egy új étterem a közelünkben, és mivel nagyon dícsérték, úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy mi is kipróbáljuk. Ám aznap este mikor beléptünk az étterembe szinte teljes sötétség fogadott. Mondhatni egy arra járó pincér kapott el minket, miután a bejárat utáni pár lépcsőt alig vettük észre, és csak kis szerencsével nem buktunk orra.

Persze én azonnal felháborodtam: "Hogy lehet ilyen sötét, hogy az ember egyből felbukik ahogy az ajtón belép?" Persze a feleségem egyből csitítgatott, hogy nézzek körül, milyen szép kis hangulatos, gyertyafényes étteremben vagyunk. És valóban minden asztalt gyertyák világítottak meg az egész étteremben.

A pincér sűrű bocsánatkérések közepette az asztalunkhoz kísért, mondhatni szinte karonfogva - mert én még mindig alig láttam a gyertyákon kívül valamit - majd a székeket is kihuzta nekünk, hogy véletlen még mellé ne üljünk a félhomályban. Egy másik pincér pedig a kezünkbe nyomta az étlapokat.

De pár másodperc után megint elfogott a méreg, mert az étlapból nem láttam semmit. Zsörtölödés közepette az asztal közepén álló gyertyához közelebb tartva próbáltam az étlapot kibetűzni. A feleségem persze rámszólt: "Ne csináld a jelenetet, egy csomó ismerősünk itt lehet, mit szólnak ha meglátnak!"

Én már ezt önmagában mulatságosnak gondoltam, hogy hogy láthatnának meg, ha én se látok az orromig se. De azért hallgattam a szóra, nem foglalkoztam tovább az étlappal, csak hátradőltem a székemben, és ott ültem csendben.

És tudjátok mi történt egy kis idő múlva?

Hirtelen mindent egyre jobban kezdtem látni. Jól láttam az étlapot, a melletünk ülőket sőt az egész termet! És miért? Egyszerű! A szemem hozzászokott a sötéthez!

Ez itt teljesen természetes dolog volt. De az életben sok mindennel vagyunk így. És én azt kívánom nektek, hogy az élet más dolgaiban ne szokjatok hozzá a sötétséghez! Ne fogadjátok el a félhomályt a szürkeséget. Mindig próbáljatok jól cselekedni és álljatok ki a jó mellett, sose fogadjátok el a rosszat a gonoszságot.

Hát így mondá vala valahogy az idős ember! :)

Ja! És egy újabb rossz hír a bűnös lelkeknek: a Vatikán a 7 főbűnt 14-re terjesztette ki. Még én sem tudom mi az a plusz 7, úgyhogy jobb lesz vigyázni! :)

Nade félre a tréfával! Úgy gondolom az  öregembernek igaza van. Ha hagyjuk magunkat, ha meg sem próbáljuk elhatárolni a rosszat és a jót, ha elfogadjuk a félhomályt a szürkét, észre sem fogjuk venni, hogy már annyira hozzászoktunk, hogy valójában sötétségben éljük az életünket.