- Big Ben? Otthon? Boston? Szerinted ott van Boston is, Will? - suttogta Robert.
    Megfordult a szél. Forró levegő bugyogott fel, változást pengetve egy láthatatlan hárfán. A köd szürke kőszoborrá szilárdult. A nap arany emlékművet emelt a délutáni izzás hullámzó talpazatára.
- De hogyan... - merengett William Bantlin - ,  hogyan  képes változni? Hogy lehet egyszerre több város? Mondtuk valakinek, mit fog látni? Nem mondtuk. Szerinted, Bob, szerinted...?
    Tekintetük utolsó ügyfelükre szegezték, aki magányossan állt a terméketlen kiszögellés szélén. Robert csendre intette barátját, és odaóvakodott a vendég mellé. Negyvenes férfi volt életteli, markáns vonásokkal. Meleg, tisztakék szemét kiemelte szép ívű arccsontja és érzékenyen formált szája. Úgy festett, mint aki már sokmindent látott életében, és számtalan sivatagon vágott átegy bizonyos oázist keresve. Mint az építész, aki a sötét utcán kóboról saját épületei árnyékában, és kínlódva keresi az ég egy szabad darabkáját, amit nem takar ki a vas, acél és üveg. Az arckifejezése a mesteremberére emlékeztet, kinek régi álma vált valóra, és most betölti a világot, horizonttól horizontig. Csak félig meddig tudatában, hogy nincs egyedül, halk, könnyed, szinte csodálkozó hangon szólalt meg; kimondta, amit látott, szavakba öntötte amit érzett.
- "Xanaduban, hol roppant barlangokon át..."
- Tessék? - kérdezte William zavartan.
    Az idegen halványan elmosolyodott, de nem vette le a szemét a délibábról. Csöndes szóval, emlékezetből mormolta a verset:

Kubla kán tündérpalotát
épített Xanaduban,
hol roppant barlangokon át
örök éjbe veti magát
az Alph, a szent folyam.

    A férfi szavai mintha megbabonázták volna a szelet. A két barát körül nyugtalanul kavargott a levegő. Mozdulni, lélegezni sem mertek.

Mérföldnyi jó földet tizet
gyorsan torony s fal övezett:
s itt tömjénfa nyílt, illata volt a lomb,
tündöklő kertek és kanyar patak;
ott sötét erdők, vének mint a domb,
öleltek napos pázsitfoltokat.

    William és Robert a délibábot bámulták. Amiről az idegen beszélt, mind ott kavargott az aranyló homokban; olyan volt, mint valami mesebeli, minaretekből és távol-keleti kupolákból emelt kőkoszorú. A góbi csillámló porkavalkádja közepette karcsú tornyok törtek a magasba, a termékeny Eufrátesz partjait napszítta kövek övezték, Palmyra még nem hevert romokban, szinte lüktetett az élettől; csak később kopogtatták meg fényét az elszivárgó évek. Körös-körül minden vibrált a hőségtől; félő volt, hogy a törékeny csoda örökre eltűnik a föld színéről.
    Az idegen szinte megrészegült a látomástól. Hangos szóval fejezte be:

Ritka művészet, ihlet és csoda:
jégbarlangok és napfénypalota!



    Igen, ez Ray Bradbury. Az idézet "Az öröm masinériái" c. novelláskötetéből származik. Irásai valóban felébresztik az elmét, és felkavarják a lelket. És az írói stílusa csodálatra méltó. Ha csak a már-már túlcicomázott mégis tökéletes hasonlatokra gondolunk amelyekkel igazi szint visz egyszerű, mégis zseniális történeteibe. Idézhettem volna ismertebb novellájából is, de ez épp oly tökéletesen szemlélteti Bradburry írói világát, mint bármely más írása. E nemrég polcokra került novelláskötete arra is rámutat, hogy Bradbury nem csak a science-fiction terén tud maradandót alkotni. Lásd pl: "A kisdobos Shiloh mellett" c. alkotását. Bátran ajánlom "Az öröm masinériái"-t annak is aki csak mazsolázni akar a klasszikus sci-fi-ből, aki pedig olvasta már pl: a "Marsbéli krónikákat" vagy a "Farenheit 451" című köteteit, azoknak, biztos vagyok benne, hogy nincs szüksége ajánlásra ehhez a novelláskötethez. De nem is ragozom tovább, beszéljen maga az író a science-fictionról és annak írásáról:

   

    "Fantasztikus prózát, de másfajta írásművet sem lehet pusztán szerencsés formulák alapján írni. Ha az író formulákból indul ki, önmagát csapja be, még ha van is a világról mondanivalója, és rendelkezik is kellő alkotókészséggel. Az igazi írót a szükség, a szellemi éhség, belső feszültség, az erős humorérzék, az élvezet, a passzió, a lelkesedés - nevezzük, ahogy akarjuk - készteti írásra. Szenvedélyei éltetik, vagy legalább is kellene, hogy éltessék. A szenvedély viszont nem ismer formulákat. Ugorjon ki tüstént az ágyból az a férfi - mert súlyos "üzemzavar" fenyegeti - ha Nemi Tanácsadó Kézikönyvel vonul az ágyba. Írni és élni egyazon folyamat. A formula veszélyezteti a természetességet. A legjobb fantasztikus irodalmat tehát azok írják, akik társadalmukban olyan dolgokat látnak, amitől azon nyomban felrobbannak mérgükben.
    Jó példa erre "A gyalogos" című elbeszélésem. Éjszakai sétáim közben számtalanszor feltartóztattak - mert gyalogoltam. Mérgemben írtam egy elbeszélést egy olyan eljövendő világrendről, melyben mindenkit bűnözőnek néznek, akinek kedve kerekedik egy kis éjszakai sétára a városban.
    A science-fiction voltaképpen a legszabadabb írói terület. Semmilyen határokról, megszorításokról nem tudok. A fantasztikus történetek alkalmassak arra, hogy a gyorsírási jelek módjára szimbólikus formában írjunk égető problémáinkról. Mert a füstköd, az autósztrádák, a kocsik, az atombombák, az emberiség bajainak a legnagyobb része manapság abból ered, hogy el vagyunk árasztva masinákkal, de híján vagyunk a masinák irányításához szükséges képzelőerőnek. A science-fiction irodalom szolgáltatja tehát a képzelőerőt, melnek segítségével ítéletet alkothatunk, megoldási lehetőségeket javasolhatunk, és elhinthetjük a tökéletesebb jövő magvait."